Holdküllő

Holdküllő, éjbolygó, rémkalász, lámpaláz.
Rét nélküli égen a macskám fáramász.
Keresztül a kason szálló kakason
füleit hegyező norvég asztalos,
járdányi szigeten hajókat tördel,
mit tengersok vizenyő lomhán körbemos…

feszül a kereszt a fénylő hátakon,
dombokra hajló egünk a bánatom,
léptetek vagyok millió lábakon
rángó ritmus, kitárt nyárnyakon.

Ha üzensz átadom.

Voltaképpen elmegyek, ha hívnak újra
gyermeteg(re) hízlalom ha kell ha nem,
az én egóm az bármilyen.

De jó de szép fergeteg,
itt falevél a szörnyeteg
ha űz a csend a sok manó,
az orkán szíve lopva jó.

Furán áll a késelőn
a kézelő ha néz elő,
a teremben teremve áll,
hol körbe mindnek körszakáll
-ra hullt a nyál, mert festegetve
vásznon él a barnamedve.
Száz akord és kockakép,
beléddöfök hogyha szép.

Sátálgatni kellenénk,
hol fűz a fánk, és hídra lép,
a láb a kéz a kinntre néz,
a sorba mindhiába mész.
A sorban állva sejthetős
a durva kéz a lökdösős,
a pecsét rút szemébe látva
röhög rajtunk minden ős.

Pofa be ha ismerős!