Elég magas volt ahhoz, hogy bizonyos fajta cipőket rühelljen felvenni.Akik hallották a megtűrt lábbelik jellegzetes kopogását közeledni a folyosón, megmerevedve,ott helyben ahol éppen tartózkodtak, ott várták be hogy a fintorgó tekintet rájuk vetüljön. Gerinctőből sanyrgató gyilkos testnyöszörgés visszhangzott különböző csontjak falán.Egyikük sem sejtette hogy az ajtóban feltűnő hófehérarcú fintorgás nem nekik, hanem a cipőnek szól, a pár tárgyilagos, csak a hivatalos dolgokról elvakkantott mondat pedig, amely szinte megszökni látszott a csillogó fogsorok közül, egyszerre tűnhettett színlelt közönynek, gúnynak, valamint készséges lényegre szorítkozásnak.Általában levonták rossz következtetéseiket, s csak hallgatták. Aztán sarkonfordult végül, soha nem mulasztva el egy gyors kis becsmérlő ráhunyorítást a berendezési tárgyakra. Mindig el-elmerengő, csodálkozó tekintetét, szinte mozdulatlan, kényelmetlen testhelyzetben feszengő, cigarettát tartó kőalakját egyedül a biztonsági kamera rögzíthette, az irodájába belépők kerülték pillantását. Pedig ő nem őket tagadta, furcsállta. Ők mindenképpen léteztek.Nem vitatta, még élvezte is. Úgy tűnt azonban hogy a tárgyakat nem lehet becsapni, hazugságba zárni, túl élesek rajtuk a körvonalak,mint ahogy velük kapcsolatban túl élők a tények, a megoldások. Akár írásba is merte volna adni, hogy soha sem nyugodna meg semmilyen hírtől ami itt ülvén érheti, nem lehetne benne teljesen biztos hogy ő tényleg emögött az íróasztal mögött ül, és ez a valódi, megszokott, mindennapos munkája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése